Viszonylag friss íróként azt
hihetnénk, hogy a nálunk ügyesebbeknek meg a profiknak kisujjból sikerül kirázni
egy ütős, komplex remekművet. Mert ők már régóta csinálják, biztos megszokásból
tökéletesen írnak.
Én ezt minden erőmmel cáfolnám.
Kezdjük ott, hogy a profik sem tudnak
mindent - sosem tudtak, és a jövőben sem fognak. Tartá a mondás, hogy a jó pap
is holtig tanul – meg a jó író is. Lehet, hogy profi és virtuóz módon tud írni,
és hogy a saját műfajukban kiválóak, de a tőlük idegen műfajban nekik is a
fejükhöz kéne kapni, hogy akkor mit is írjanak, és hogyan írják.
Tehát tökéletes író nincs, csak
műfajában kiváló – és az ilyen író sem négy-öt év alatt válik kiválóvá, hanem
egy élet munkája során.
Lépjünk tovább a profi írókról az
ügyes írókra. Ebből a fajtából azért jóval több van a világban. Nem profi, de
elég ügyes ahhoz, hogy jó történetei legyenek, és esetleg másoknak is segítsen
az írás rejtélyiben eligazodni, mert ő maga már jobban átlátja, mint azok, akik
kevesebbet foglalkoztak vele eddig. Nagyképűséget félretéve én saját magamat
ide sorolom – ugyanis pofi távolról sem vagyok, de elég mélyre ástam már magam
az írás-témában ahhoz, hogy sok dolgot átláthassak és meglegyenek a saját kis
trükkjeim. Ugyanígy a többi ügyes és gyakorlott író is túl nézett már a
felszínen, ezért van a történeteiknek is mélysége.
Na de mi határozza meg, ki a gyakorlott író?
Nem az évek, nem a befejezett
történetek/írások száma, de nem is a folyamatban lévő írásoké. A gyakorlott
írót a tapasztalat teszi, és ez nem az évek vagy a kész történetek számában
mérhető. A jó író akkor is gyakorol, amikor olvas, mert megpróbál mögé látni,
és észrevesz kis trükköket a történetben, ami egy egyszerű olvasónak nem tűnik
fel.
A folyamatos tervezés jellemezi, ezért
állandóan odafigyel amikor visszaolvassa a történet mar meglévő jeleneteit, es
mindenben a kapcsolódási pontot keresi. Hogy milyen kapcsolódási pontokra gondolok
éppen, arra a „Vázlat, cselekmény”
című cikkben alaposabban kitérek.
Továbbá, úgy érzem az egyik pont
hangsúlyozást igényel: mégpedig az alkotás felé mutatott alázat. Véleményem szerint az
első és legnyilvánvalóbb jele annak, hogy melyik író kezdő és melyik haladó, azt
a munkája felé mutatott alázatban kell keresni.
Mire gondolok éppen?
Félreértés ne essék, nem arra
gondolok, hogy a kezdők nem szeretnek írni, a szeretetnek ehhez semmi köze. Viszont
teljes egészében más szemmel tekintenek az írásra, mint haladó társaik.
Hadd fejtsem ki.
A szemléltetéshez kitaláltam egy kis
játékot.
Tegyük fel, hogy van egy történeted,
amit éppen írsz, ami egyébként is elég valószínű, ha ezen a blogon jársz.
Megvan a helyszín, a karakterek, a cselekmény fő szála, minden, ami kell.
Milyen attitűddel fogod megírni a
sztorit?
A
Személyes önmegvalósításként fogod fel. A történet minden eleme azért létezik, hogy a Te ideáidat megjelenítsék, és minden úgy történik és olyan irányba halad, ahogy Te éppen akarod. Alkotás közben előre tekintesz, viszonylag gyors tempót diktálsz. Nyitott vagy az új stílusokra és az olvasói véleményekre és ötletekre különösen odafigyelsz, és ha valamelyik tetszik, akkor hajlandó vagy aszerint alakítani a történet haladását – emiatt a vázlataid nem terjednek ki minden részletre, mert a cselekmény folyamatosan mozgásban van, s Neked csak pár fontosabb mérföldkőre van szükséged, semmi sincs kőbe vésve.
Személyes önmegvalósításként fogod fel. A történet minden eleme azért létezik, hogy a Te ideáidat megjelenítsék, és minden úgy történik és olyan irányba halad, ahogy Te éppen akarod. Alkotás közben előre tekintesz, viszonylag gyors tempót diktálsz. Nyitott vagy az új stílusokra és az olvasói véleményekre és ötletekre különösen odafigyelsz, és ha valamelyik tetszik, akkor hajlandó vagy aszerint alakítani a történet haladását – emiatt a vázlataid nem terjednek ki minden részletre, mert a cselekmény folyamatosan mozgásban van, s Neked csak pár fontosabb mérföldkőre van szükséged, semmi sincs kőbe vésve.
B
Nem azonosulsz a történettel. A téma,
vagy a karakterei nem valószínű, hogy kapcsolatban állnak az életed bármelyik
részével. Saját rendszere van a sztorinak, ami lelimitálja az új ötletek bevezetésére
vonatkozó terveidet. Igyekszel nyitott lenni, de ha úgy látod, hogy valami
testidegen lenne a történet számára, elkerülöd az alkalmazását. Nem okoz gondot
az, ha követned kell a sztori által diktált cselekményt, akkor sem, ha ezért az
olvasói kéréseket és ajánlásokat egy kicsit ignorálnod kell. A vázlataiddal sok időt
töltesz, többször is le ellenőrződ, hogy a lépések, amiket tenni készülsz
értelmet nyernek-e, ez viszont nagyban lelassítja a tempódat.
Nyilván a két szempont két nagyon
ellentétes megközelítést takar, amik között sok ponton elhelyezkedhet a Te
véleményed. Viszont a kérdés továbbra is az, hogy Hozzád melyik áll közelebb? A
lendületes és impulzív A válasz? Vagy inkább a megfontolt és kimért B
válasz?
Fontos leszögezni, hogy nincs jó vagy
rossz válasz. Csak válaszolj Magadnak őszintén.
Azonban gondolom most már Ti is
kíváncsiak vagytok, hogy melyik általános jellemzés melyik típusra vonatkozik.
Valójában nem valami beugratós:
Az impulzív és a kicsit talán
„mindenható” attitűd, amit az A válaszban szemléltettem inkább a kezdőkre
jellemző. A kezdők gyakran hajlamosak műfajokat „megújítani”, ami gyakran nem
sül el jól. Nem mondom, hogy nincs köztük jó próbálkozás, de mivel a kezdő nem
tud sokat a területről, nagy az esélye, hogy valami ellentmondásos hibát fog elkövetni.
A kezdők szeretik megspórolni a háttérkutatásra és vázlatolásra szánt időt –
többnyire azért mert az nem olyan érdekes és izgalmas, mint a szöveges
vizualizáció.
A kimért B válasz a haladókra jellemző. Persze
le lehetne bontani a haladó szintet is több különböző fokozatra, de nem látom
értelmét, mert az már mindenkinél másképp jelenik meg. Amikor az ember szintet
lép és elkezdi saját magát alárendelni a művészetének, olyankor nagyon sok
minden végbe megy a művészben: más szempontok kerülnek a prioritási lista
elejére alkotás közben, és ekkor változik meg a mű és művész kapcsolata is. Az
író felfogja és megérti, hogy nem Neki kell elmesélni a történetet, hanem ő
csupán egy csatorna, amin keresztül a történet elmeséli saját magát. A sok háttérmunka azért fontos, hogy a sztori jó
alapokkal és érdekes karakterekkel tudjon dolgozni – és amikor az író már
kitaposta a történet előtt az utat, akkor Ő az, aki mondatokba és fejezetekbe
önti a sztori mondanivalóját.
Az író a történet szócsöve, s nem fordítva.
Ezt a fajta hozzáállást nagyon nehéz
elsajátítani.
Míg egy kezdő szórakozásból, buliból
ír, mert élvezi, hogy az általa elképzelt kis világ/jelenetek megjelennek
azáltal, hogy ő leírja, addig egy haladó szintű író azt élvezi, ha a történet irányítja őt.
Egy kezdő egészen mást keres az
írásban, mint haladó társaik, éppen ezért nem is lehet meghatározni, hogy időben
meddig számít valaki kezdőnek, mert azt a két attitűd közötti váltással lehet
mérni. Könnyen lehet, hogy valaki évekig kezdő szinten ír, mindössze azért,
mert nem érdekli az írás mélysége, vagy egyszerűen nem tud róla, hogy lehetne
máshogy is.
A kezdő történet főbb jelei:
· Nem karakterhű viselkedés
A szereplők nem a jellemük szerint
természetesen viselkednek és erre a történet nem ad okot: a szerény karakter ok
nélkül elkezd káromkodni, a régi ellenségek egyszer csak kijönnek egymással,
stb. Ezzel még nem lenne gond, ha ez által a karakterfejlődést szeretné
szemléltetni, viszont sajnos túl gyakran ez a rész teljesen kimarad. Nincsenek
kidolgozva a szereplő személyiségében lezajló változások, amik megindokolnák a
másmilyen viselkedést, hanem csak úgy megtörténik. Nagyon nem profi.
· Erőltetett szálak
A másik jele a kidolgozatlan
munkának, és a vázlat hiányának is. Vannak történetek, például egy könnyed kis
szerelmes történet, ami nem veszi magát komolyan, majd egyszer csak szóba jön a
megcsalás vagy az abortusz és hasonlók. Nem mondom, hogy bármelyik témával is
baj lenne, de ha nem vagy biztos a dolgodban, ne keverj össze ilyen szélsőséges
érzelmi világú témákat egy történetben, mert nem fogsz bírni vele. Persze, lehetséges egy történetben érzelmeket felvonultatni
széles spektrumon, de fogadj el egy tanácsot: amíg nem vagy képes az alapvető
karakterfejlődést jól szemléltetni, addig ne is kacérkodj az ötlettel,
mert elfogsz pazarolni egy valószínűleg tök jó ötletet egy gyengén megírt
történetre.
· Túl sok információ / túl kevés információ
Vicces, de ezek általában kéz a
kézben járnak. Az író általában nem gondolja végig, hogy az olvasó mit és milyen
formában fog olvasni, gyakran az internetre való feltöltés előtti átolvasás is
elmarad. Ilyenkor a fejezet egy kész káosz, egyszerű gondolatcsapongások
kivetülése. De mivel az író valószínűleg nem olvasta vissza a művét, vagy ha
mégis, nem olvasó
szemmel, ezért nem veszi észre, hogy gyakran a tök lényegtelen
részletekre egész bekezdéseket szán, a fontos részletekre pedig alig jut
figyelem, vagy rosszabb esetben kihagyásra kerül. A történetből alapjaiban hiányzik az egyensúly, ezért bármit is építesz
rá, az szétfog hullani, mivel a fejlődés szemléltetéséhez szükséges elemek
nincsenek kifejtve. Ha pedig nincs fejlődés a történetben, akkor mégis
miről szól a történet?
Persze, a nagy semmiről is lehet marha
jó történetet írni, ha nagyon ügyes vagy.
De az nem a kezdők terepe.
Olvass sokat, könyveket, más írók
ficijeit, a saját sztoridat újra és újra, és soha ne kövesd mások hibáit csak
azért, mert többen is úgy csinálják. Járj utána dolgoknak, kérdezz, tőlem is
nyugodtan lehet, nagyon szívesen segítek, csak írj egy e-mailt a viascreativeworkshop@gmail.com címre. 😉
Ha meg tudunk egyezni, az oldalon is megosztom a válaszokat, hogy másoknak is
tudjak segíteni.
Összességében azt hiszem annyiban
tudom összefoglalni a mondanivalómat, hogy nagyon örülök, ha egy kezdő íróban
dolgozik az ambíció, és szeretne mielőbb nagyon jó történeteket írni. Viszont
még a világ legtehetségesebb emberének is kell egy kis gyakorlás ahhoz, hogy
átlássa bármelyik művészeti ág trükkjeit és buktatóit – viszont attól, hogy
előre rohansz bele az ismeretlenbe, nem fogod gyorsabban átlátni, csak
eltévedsz benne.
Adj magadnak időt, és a képességeid
meg fogják hálálni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése