Az alapötlet

Az alábbi cikkben elsősorban a regényírás alapötletének a kidolgozására koncentráltam, de úgy gondolom, a novellaírásnál is hasznos segítség lehet.

Ahhoz, hogy egy jó, kompetens alapötlettel tudj előrukkolni, nem elég a véletlenre bízni a sztori sorsát. Csak szökőévente egyszer sikerülnek véletlenül jó írások, azok is általában rövid, pár oldalas novellák, vagy épp versek. Véletlenül jó (szakmailag jó, nem „jó”-jó) regényt – vagy épp hosszú fiction-t – írni nem lehet.

Az oka egyszerű: annyi helyen elhasalhat egy sztori, hogy véletlenül lehetetlenség elkerülni a buktatókat, valamelyikbe úgyis beleesik – és minél hosszabb vagy összetettebb a történet, ez annál fokozottabban érvényes.

Nagyon sok tervezésre, agyalásra, ötletelésre, fejtörésre van szüksége a történetnek ahhoz, hogy igazán kidolgozottá válhasson. Azt el kell fogadnunk, hogy az írás nem csak kifejezetten az írásról szól. Ha igazán belemélyedsz a témádba, könnyen előfordulhat, hogy eltöltesz két-három órát a történet előtt, de nem írsz érdemben semmit hozzá, csak vázlatolgatsz, gondolkozol, hogy melyik szálat hogyan folytasd, és mikor és hogyan kapcsold össze, vagy épp válaszd szét őket egy bizonyos ponton.

Ez egyáltalán nem elpazarolt idő – legalább annyira értékes, mint az a idő, amit magával az írással töltesz. Hiszen honnan tudhatnád, mi legyen a következő lépés a történetedben, ha nem tervezted meg előtte?

Persze, mondhatnánk, hogy „áh, majd írok, ami eszembe jut”… de ilyenkor emlékezzetek arra, hogy jó történetek nem születnek véletlenül. Jó ötletek igen, de mit ér a jó ötlet, ha nincs jól megírva?

Szóval ne sajnáld azokat az órákat, amiket az ötletek kidolgozásával töltesz, mert kamatosan fogod visszakapni őket jutalmul, amikor nem kell majd órákat töltened azzal, hogy a rosszul megírt történetedet valahogyan utólag kijavítsd. Ez a legrosszabb, ami Veled és a történeteddel történhet (azt leszámítva, hogy befejezetlenül hagyod). Utólag javítani a sztorin irdatlan nagy munka, úgyhogy inkább szánd rá a tervezésre az időt. A hajadat is kevesebbet kell tépned, mert bizony amikor a már összefűzött cselekményen kell javítani… az elég stresszes meló – körülbelül olyan, mintha valakinek befonnád a haját, de elrontanád, és csak akkor próbálnád kijavítani a bakit, amikor már készen van a fonat, de nem akarod szétszedni (a történet esetében törölni) – csak a kóc marad utána. Nagy mágusnak kell lenni ahhoz, hogy egy ilyen gubancon segíteni tudj, és a vége így is nagy valószínűséggel az lesz, hogy újra kell írni.

Ilyen, ha van egy nagy hibád a történetben. Most képzeld el, milyen ha több nagy hibád van… Olyankor már a fonat ránézésre is nagyon kusza, és még véletlenül sem szép.

Tehát szánj mindenre elég időt, mielőtt megírnád. Ilyenkor nagyon sokat tudsz foglalkozni a háttérmunkával is, sőt, számomra az aláfestő/hangulatteremtő zene keresése az íráshoz is beletartozik ebbe az „üresjárat”-procedúrába. Mindennek hagyj elég időt, ami segít neked a gördülékenyebb írásban. Lehet, hogy lassabban haladsz majd tőle, de szokták mondani: a jó munkához idő kell.

Ami viszont fontosabb: Maga az alapötlet megszületése.

Honnan jön? Honnan lehet szerezni? Mitől lesz jó vagy rossz? Mivel lehet jobbá tenni? Hogyan fejlődik, és hogyan lehet elrontani?

Egy halom kérdés, ami mind-mind fontos, de nagyon nehéz megválaszolni őket.

Hogy honnan jönnek a világmegváltó ötletek, az emberenként változik. Vannak, akik évek óta tudják, miről akarják majd írni az életművüket, persze ez a legritkább eset. Az írók nagyobbik része általában sodródik az árral, és sokszor csak írás közben döbben rá, hogy „Igen, ez az, amit másokkal is meg akarok osztani!”.

Ez a felismerés egyszerűen csodás. Amikor érzed, hogy a történet nem csak számodra jelentős, hanem másoknak is tartogathat tanulságot, vagy épp izgalmat, és érzed, hogy a jelenlegi néhány olvasódnál többen is kíváncsiak lennének rá, az egy jó érzés. Hogy azt hogyan érd el, hogy több olvasód legyen, majd egy másik cikkben említem.

Szóval eljutottunk a Nagy Ötletig. Tudjuk, hogy a korábbiak is jók voltak, de ez a mostani azért mégiscsak megeszi őket reggelire – hogy épp az ötletességével, vagy a filozófiájával, vagy a bámulatos fordulataival, az már részletkérdés.

Fontosabb kérdés viszont: hogyan ne rontsuk el?

Ha már megvan életünk művének a tökéletes alapötlete, azt nem éri meg a véletlenre bízni. Mint az előbb is írtam, nagyon sok buktatója lehet egy történetnek, nagyjából ötször-tízszer annyi, mint amennyit írás közben Te mint író felfogsz, észreveszel. Rengeteg. Gyakorlatilag már néhány helytelen szóhasználattól is megsántulhat a történet, tehát minden egyes alkalommal, amikor leírsz egy szót újabb döntést hozol a történet sorsát illetően: elrontod vagy nem. (Persze lehet azzal vitatkozni, hogy tényleg ekkora jelentősége van-e egy-egy szónak, én az igenre szavazok – és sajnos az olvasók fejében is bántóan hosszú ideig meg szoktak ragadni a fura szavak, lényegében ezek a kis apróságok is beleépülnek a könyvélménybe, és garantálhatom: nem pozitív értelemben.)

Ha rendre fura szófordulatokat használsz, vagy épp idétlen szavakat, esetleg teszel a helyesírásra, és még sorolhatnám, akkor a Nagy Világmegváltó Ötletet akár vissza is teheted a fiókba, mert nem fog világot váltani.

Történetet írni úgy kell, mint kertet ápolni: folyamatosan foglalkozni vele, visszatérni oda, ahol már voltunk, újra átnézni, és minden felbukkanó gyomot kiszedni, azt is, amit korábban nem vettél észre. (Akkor is, ha azt hiszed, elsőre is tökéletesen megírtad, mert mindennek szüksége van ellenőrzésre és nagyon gyakran korrekcióra is.)

Csak így lesznek rendezettek és könnyen átláthatóak a történetszálak. Ahhoz pedig, hogy hatékonyan tudj dolgozni, ez kell. Minél letisztultabb és rendezettebb, rendszerezettebb a munkakörnyezeted, annál könnyebben fel tudod építeni a kész művet. Persze ez mindenhogyan nagy munka, de ha úgy gondolsz rá, hogy kis munkával sok munkát spórolsz, akkor már nagyon megéri.

De végre térjünk a lényegre. Honnan lehet „piacképes” alapötletet szalajtani?

A válasz fájdalmasan egyszerű: bárhonnan.

Ez egyszerre jó és rossz hír. Jó hír, mert bárhol, bármikor beugorhat a nagy ötlet, viszont rossz is, mert elkeseríthet, hogy ha eddig nem találtál semmit a hatalmas „bármiből”, akkor most majd hogyan fogsz…

Ne keseredj el. Az, hogy eddig nem jutott eszedbe semmi a környezetedben lévő dolgokról, nem azt jelenti, hogy íróként el kell ásnod magad. A legegyszerűbb dolog, amit tehetsz, az a környezetváltás. Logikus: új benyomások, tehát új ötletforrások. A drasztikus írók el is költözhetnek (én megtettem, mindkétszer előnyömre vált), akik viszont ragaszkodnak a régi dolgaikhoz és a régi helyszínekhez, a régi lecserélése helyett inkább tegyenek hozzá a már meglévő életükhöz.

Hogyan?

Próbálj ki valami újat. Kezdj bele egy új hobbiba, vagy csak kezdj el kicsit másabb filmeket nézni, másabb zenét hallgatni, amilyet eddig. Keress rá egy új sorozatra, vagy próbáld ki magad valami kreatív-dekoratív hobbiban, mondjuk a lakásdekorálásban, barkácsolásban, rajzolásban, festésben, vagy kezdj el táncolni, esetleg iratkozz be egy tanfolyamra, akár online tanfolyamra is – bármilyenre, ami kicsit is megmozgatja a fantáziádat. Ha vannak barátaid, akiknek eltérő érdeklődési körei vannak a tiédnél, kérd meg őket, hogy meséljenek róluk, hogy miért szeretik, miért szerették meg anno, és mi ragadta meg őket. Ha ezek nem válnak be, kezdj el mondjuk főzni. Sosem tudhatod, hogy például valamelyik különleges fűszer „hazája” milyen ötleteket indíthat el a fejedben. Mindenben ott van a kapcsolódási pont, mindenben ott van a millió lehetőség, csak le kell fejtened róla egyet. Egy apró szikra elég ahhoz, hogy egy világot megteremthess.

Ha megtaláltad az új érdeklődési köröd, akkor előtted áll a végtelen internet, és annak minden lehetősége. Ha érdekel valami, olvass utána. Megtetszik egy új öltözködési stílus? Nézz utána, kik szokták viselni, esetleg annak a stílusnak milyen gyökerei vannak. Például tetszik a norvég-minta? Miért nem nézel utána a norvég kultúrának egy kicsit? Lehet, hogy találsz benne valami érdekeset.

Persze az is lehet, hogy valamiről rosszul értesülsz. Lehet, hogy a norvég-minta valójában nem is norvég. És aztán? Ha már megvan az ötlet, az eszme, vagy csak egy tárgy, amiből kiindulhatsz, akkor már igazán nem számít, hogyan jutottál el hozzá, nemde? A hangsúly csakis azon van, hogy miután megtaláltad, amit akartál, mit kezdesz vele. A többi csak mese és kaland – ha majd egyszer sikerül kiadnod, legalább elmesélheted, hogy milyen kis semmiségből sikerült regényt írnod. ;)

Például itt egy kiadott regénysorozatról szóló beszámoló az író tollából. Bemutatja, hogyan alakul a regény sorsa a legelső szikra kipattanásakor, és abból hogyan lehet egy saját világot teremteni.

Ha valaki ismeri még Cassandra Clare-t rajtam kívül, annak többet fog mondani ez a rövid cikk, de mindenki másnak is elég jól be tudja mutatni, „miből lesz a cserebogár”, vagy ez esetben a hat plusz három részes regénysorozat alapja.

CassandraClare: Árnyvadászok és alvilágiak (Bevezető) >>

De lépjünk tovább.

Nyilvánvalóan nem csak az internetes ismereteidből lehet regényt kovácsolni, hanem a saját életed emlékezetes pillanataiból, részleteiből, vagy csak egy olyan momentumból, ami rajtad kívül senkire nem volt hatással. A saját életed, vagy az ismerőseid élete is jó táptalajt jelenthet egy történet alapjainak lefektetéséhez, de ne essünk tévhitekbe: nem mindenkinek érdekes az élete.

Most komolyan, sértődés nélkül: tényleg nem mindenkinek az.

Például az enyém nem az. Mármint érdekes annyira, amennyire én érdekessé teszem, de nem írnék belőle könyvet, mert nem lenne elég alapja, és unalmas lenne. Mivel én nem nőttem fel furcsa körülmények között, nem szeretek drámázni sem az emberekkel, nincsenek fura rokonaim, szomszédaim, satöbbi. Mármint vannak, de nem annyira furák, hogy ez regényírói szempontból is érdekes legyen. Furcsák és idegesítőek, de ennyi. Ettől még nem lesznek érdekesek is.

Nekem relatíve normális életem van; persze azt a kis tényt leszámítva, hogy egy beteg agyú író vagyok –, de arról meg nem írok regényt a beteg agyú írói létemről. A hétköznapjaim meglehetősen hétköznapiak, habár a gondolataim nem, éppen ezért én inkább más karaktereken keresztül közvetítem a saját gondolataimat ahelyett, hogy magamat próbálnám beleszőni.

Ellenben vannak olyan ismerőseim, barátaim, akinek az életéből lehetne könyvet írni. Vagy filmet forgatni. Ha ők a saját életük egy részét dolgoznák fel egy történetben, nem néznék rájuk furán, mert átmentek már egy-két olyan dolgon, amin az emberek általában nem szoktak. Emiatt az ő életük írói szemszögből nézve érdekes, bizonyos részletei megírásra érdemesek. De ez a ritkább.

Természetesen gyakoriak a „kevert” karakterek, akik lényegében kitaláltak, de innen-onnan belekevered a barátaid, ismerőseid tulajdonságait, viselkedésjegyeit a karakterbe, ezáltal egy félig valóságos szereplőt kapsz. Ezt gyakran szokták alkalmazni, de igazából ez a félig valóságos szereplő csak a szerzőnek az, mert az olvasó ugyanúgy fiktív karakterként fogja felfogni őt is – kivéve, ha az író és az olvasó ismerik egymást, ugyebár.

Ez sem baj, sőt, ez egy jó dolog, hiszen íróként minden jó lehetőséget ki kell használnunk.

Viszont van itt egy ellenpélda, amivel nem értek egyet. Lehetséges, hogy csak én értelmeztem félre, de nekem a videó alapján egyértelműnek tűnt ez az üzenet (talán a rossz szóhasználat teszi).

Egy (újabb) Lakatos Levente hivatkozással szeretnék reagálni. Bocsánat, amiért már másodszor ellenpéldálózok vele… nem utálom őt, vagy ilyesmi, de vannak dolgok, amikben nem értek egyet vele.

Előbb lássuk a videót:

Lakatos Levente video-blogja>>

Az egyik másik cikk kapcsán keveredtem ehhez a feltöltéshez, és úgy gondoltam, meg kell osztanom a gondolataim ezzel kapcsolatban.

Levente szó szerint így fogalmazott: „(…) ez alapvető, tehát azt gondolom, hogy egy író az életéből, a körülötte élő emberek életéből merít különböző ötleteket (…)”

Nem értek egyet vele. Szerintem egyáltalán nem alapvető, hogy egy író a saját életéből merítse a történetei alapjait.

Jó példa vagyok erre én: most már több, mint hét éve írok, írtam hosszabb-rövidebb történeteket (bár inkább hosszabbat), de akárhogy gondolkodok egy sem jut eszembe, amelyiknek az ötletét a saját, vagy valamelyik ismerősöm életéből merítettem volna. Még azoknak van a legtöbb köze hozzám, amelyeket kezdőként írtam, és azt írtam meg bennük, hogy milyen életet szeretnék, nem azt, hogy milyen van, vagy milyen volt, és utólag visszagondolva, a főszereplőnek se volt sok köze hozzám.

Hangsúlyozom: ezeket is kezdőként írtam sok-sok éve.

Azóta csak olyan történeteim vannak, ahol a főszereplőknek még a jelleme is csak kis részben egyezik az enyémmel, de nem úgy viselkednek, ahogyan én, vagy bármelyik ismerősöm tenné.

Úgyhogy maradjunk annyiban, hogy nem alapvető, hogy az író a saját életkörülményeiből merítsen. Száz meg egy ötletforrási lehetőség van a saját környezetünkön kívül is, mint azt feljebb már bőségesen kifejtettem.

Én nem akarok Leventével vitatkozni, mert mégiscsak ő az újságíró, és neki vannak kiadott könyvei, amiért tisztelem, de nem értek egyet vele. Mindenki döntse el a saját álláspontját.

Újabb módszer, ha még nem elég az eddigi lista.

A „leülünk, és eldöntjük, mit akarunk írni” módszer.

Évekig nem hittem volna, hogy ez egyáltalán valakinek működhet. Mégis milyen dolog az, hogy valaki leül, és csak úgy kitalálja az ötletét, ahelyett, hogy megvárná az isteni szikrát a fejébe villanni?

Nos, ez egy elég produktív dolog. És működik, igen.

Mondom, én sem hittem, majd lassan négy évvel ezelőtt én, és a jelenlegi legjobb barátnőm leültünk az ágyra azzal a tervvel, hogy kitalálunk egy történetet. Akkoriban még nem volt túl mély az ismeretségünk, fogalmam sem volt róla, hogy ő hogyan szokott történeteket írni, de belementem, gondoltam legfeljebb nem találunk ki semmit. Végül az ágyon ücsörögve mondtam neki, hogy „először te ötletelsz, én vázlatolok”.

Belement, én pedig örültem, mert a nulláról nagyon nehezen indulok. Mondtam neki, hogy ha nekem megadja a kezdő szikrát, én bármit és bármilyen hosszút képes vagyok kihozni belőle, de jelenleg nincs ötletem. Barátnőm ezt megértette, majd tíz másodperc után rávágta: legyen démonos.

Aztán haladtunk tovább… eleinte csak ő mondta, én néha-néha beleszóltam, majd potom fél óra után egy két oldalas vázlattal fejeztük be a tervezgetést. Megvolt a sztori fő vonala és az összes fontos szereplő jelleme.

Eldöntöttük, hogy nagyjából tíz rövid fejezetben megírjuk az egészet, mivel a barátnőm novellaíró típus, és sosem jut a végére a hosszú történeteinek. Becsülettel írtuk is két hónapon keresztül, majd a körülbelül tizenhatodik – és nem az utolsó – fejezet után jelentkeztünk ugyanennek az ötletnek az átdolgozott-kibővített változatával egy regényíró pályázatra.

A pályázaton érdeklődést mutatott a kiadó, de túl lassan fejeztük be, ezért később már nem foglalkoztak velünk, szóval bebuktuk. Viszont a kész regény körülbelül kétszáz oldalas lett, és  mai napig azt gondolom, hogy megérné a kiadatást, csak „névtelenül” ugye piszok nehéz.

Ez az én személyes példám ezzel az írási módszerrel. Nagyon kellemeset csalódtam benne, majd amikor grafikus-képzőbe kezdtem járni, rájöttem, hogy ez egy bevett munkamorál a kreatív munkakörben dolgozó szakemberek között. Ott nincs idő várni az ötletre, meg kell teremteni az ötletnek a kellő táptalajt, amiben megszülethet. Persze ez nem mindig sikerül fél óra alatt, van, hogy nagyon hosszú idő kell hozzá, de mindenképpen életképes ötletszerzési módszernek tartom. Ha vannak homályos elképzeléseid arról, hogy mit szeretnél írni, csak az a biznyos szikra hiányzik hozzá, akkor mindenképpen a figyelmedbe ajánlom ezt is, mert lehet, hogy Te is kellemesen fogsz csalódni benne. :)

Ha végképp semmi ötleted nincs, de egyáltalán semmi, akkor is van egy lehetséges megoldás. Mondjuk ennek csak félve nevezném, de talán nem hatástalan ez sem, és majd valakinek éppen ez ad ötletet egy remek sztorihoz.

Kíváncsiságképpen beírtam a google-ba, hogy „Ötlet-generátor” – és láss csodát, mit találtam:

Ötlet-generátor >>

Tényleg nem mondom, hogy ezzel (vagy bármelyik hasonlóval) aztán tutira megszületik az életműved magva, de ha már semmi sem jön be, és hónapok óta nem írtál egy betűt sem, lehet, hogy éppen egy ilyen elvetemült helyről származik majd a következő ötlet, hiszen soha nem lehet tudni. Nekem a Ragadd el a lelkemet című ficim ötlete egy házi orvoslásos szakkönyvből jött, szóval tényleg nem tudhatjuk. Kizárni viszont butaság lenne, mert az ötlet mindenben ott rejlik. :)

Tehát nem kell megijedni, ha nem vág fejen rögtön az ötlet, amikor megnyitsz egy új Word-dokumentumot, sok-sok lehetőség közül választhatsz, ami hozzásegít ahhoz, hogy ne legyenek üresek a dokumentumaid. :)

Sok sikert hozzá!